http://hu.wikipedia.org/wiki/Kop%C3%A1csy_J%C3%B3zsef

(Tóth Béla: A magyar anekdotakincs. Válogatás. Gondolat kiadó. 1986)

Kopácsy a herendi porcelángyártó Fischer Móricnak kitűnő pártfogója volt, és egyik megrendelést a másik után tette, hogy a nagyszorgalmú embernek minél több ösztönt adjon.

Ezt valaki megirigyelte, s folyton ármánykodott Fischer ellen.

Kopácsy végtére megunta a dolgot, s föltette magában, hogy az áskálódót megszégyeníti.

- Méltóságod csak mindenáron előre tolja ezt az embert? –szólt egyszer ismét újra Fischer ellensége.

- Tehát uraságod Fischert nem becsüli? –kérdi Kopácsy.

- Őszintén szólva, nem.

- Legalább mondja meg az okot.

- Elég abból annyi, hogy ez az ember – zsidó.

- Csak annyi a baj? –mondja Kopácsy, s karon fogván emberét, az átellenben logó gyönyörű Krisztus-képre mutat.

- Tudja az úr, ki ez?

- Hogyne, a megváltó.

- Micsoda nemzetbéli volt?

- Zsidó.

- Ha egyéb okot nem tud az úr Fischer ellen, akkor megengedi, hogy ezt a jeles magyar művészt ezen túl is támogassam.

Krisztus holokausztja

Bocsánatot kérek, hogy ilyen meghökkentő címet mertem adni szerény gondolataimnak, de tényleg nem kerülgethető tovább a tényekkel való szembesülés.

Fekete János| NOL| 2011. március 23.

Kik közé sorolja magát a Legilletékesebb, a megfeszített és feltámadt és ma is élő, dicsőséges Jézus? Azok közé-e, akik annak idején – akár szikrázó, dühös indulattal, akár hideg számítással – ugyanolyan szörnyű kínhalálra kárhoztatták és végeztették ki, mint kétezer évvel utóbb hatmillió európai zsidó testvérét, s úgy értelmezték (vagy értelmezik ma is) a huszadik század véres Végső Megoldását, az Endlősungot, mintha éppen őérte, Krisztusért állnának bosszút? Vagy a holokauszt mártírjaival vállal közösséget? Az a merész ajánlatom tehát, hogy próbáljuk a Megváltó szemszögéből nézni történelmünket. Számot vetve azzal, hogy hosszú évszázadokon át egy ízig-vérig meghamisított zsidó-képet szuggeráltak belénk.

Távol áll tőlem, hogy megbántsak bárkit. Akik manapság, fél évszázadnyi késéssel a holokausztról vitáznak hazánkban (is), jól teszik. Még ha tulajdonképpen nem is vitatható. Viszont a hozzá tapadó érzések kibeszélendők, hogy ne valamiféle kelevényként tenyésszen a követő nemzedékek tudatában. A világháló erre mindennél alkalmasabb nyitott fórum. Dacára, hogy némelyik megszólaló a tények letagadásától a rettenetes indulatai elszabadításáig, sajnos elég durván fogalmaz, hol tájékozatlanságából, hol kontrollálatlan előítéleteiből eredően. Esetleg önmaga előtt is titkoltan hurcolt szégyene miatt, amely az elődök ilyen-olyan tetteinek, illetve közönyének, vagy meghunyászkodásának szőnyeg alá söpört, legbelül tagadni próbált tudásából-sejtéséből merítkezik. Aztán, valljuk be, mifelénk elég sokan unják már a múlt század tragédiáinak kései felelevenítését, s azzal hárítják ezt az egész keserves és bonyolult témát, hogy ugyan mi közük hozzá, hiszen abban az időben még meg se születtek.

Olyanok is jócskán akadnak, akik az emberi erőszak és gonoszság egyik vagy másik történelmi példájára hivatkoznak, s arra a következtetésre jutnak, hogy mindig akadtak erősek és gyengék, hatalmukkal visszaélők és védtelenek, hóhérok és áldozatok. Végtére is Káin és Ábel leszármazottjai vagyunk valahányan. Más töprengők szerint a megalázottság és megnyomorítottság annyira szubjektív gyötrelem, hogy nemcsak a mértékük összehasonlíthatatlan, de minden egyes embernek az fáj a legjobban, amivel saját sorsában találkozik, amikor az ő lábára lépnek rá, vagy a kés hideg pengéjét a tulajdon nyakán érzi. A gyász pedig annyira mély és feledhetetlen, netán bosszúállásra késztető, amennyire a közelünkben robbantak a sors bombái, s közvetlen hozzátartozóinkban, vagy fajtánkban-népünkben tettek kárt.

Megfontolandó, többé-kevésbé humanista hozzáállás lehet ez is, az is, s talán csak az erkölcsi-filozófiai kiindulópontjukban különböznek. Engem, bevallom, a „keresztény”, vagyis szerintem álkeresztény problémahárítás meg az ultraliberális okoskodás zavar leginkább. Mindkettőt elhibázottnak tartom. De azt már kifejezetten károsnak s egyúttal tragikomikusnak érzékelem, amikor a kettő keveredése egyetlen logikai sorba rendeződik. E nézeteket (szerintem, téveszméket és hibridizációjuk termékeit) sem azért bírálom azonban, hogy hordozóikat „leradírozzam” a publicitás nyílt pályájáról (mi módon tudnám is megtenni?), illetve hogy megszégyenítsem hirdetőiket, rabjaikat. Hiszen hozzáállásuk, ahogyan az emberiség (és a magyarság) múltját, jelenét szemlélik, jövőjét remélik, jó szándékú. Inkább azt próbálom megfejteni, hogy vajon hol és mikor kerültek-keveredtek tévútra, ami aztán néha oda vezet néhányuknál, hogy már a durva, rasszista-fasiszta, válaszra méltatlan bejegyzéseket sem szűrik ki blogjaikról. Sőt, előfordul, némelyikkel azonosulnak is.

Az egyik ilyen céltévesztő „hibridre” úgy szeretnék most reagálni, hogy önkényesen ugyan, de idézek a netre föltett soraiból, amelyekben a holokausztra való gyakori hivatkozás kontraproduktivitását többek közt ahhoz hasonlítja, mint amikor az „átkos” (államszocializmus, közkeletűen a „kommunizmus”) évtizedei során kötelezővé tették a „szovjet példaképek” követését, vagy akár az orosz nyelv kiemelt iskolai oktatását.

”Nem tudok megfelelő szót találni, mert a ’túldimenzionálni’ a holokauszt esetében nem jó szó, mert méreteit tekintve túlszárnyalhatatlan – remélem. De ha az emlékezések, a kikényszerített lelkiismeretfurdalások behatolnak a mindennapi életünkbe, a magánszféránkba, akkor bizony az az effektus, amit az orosz párhuzammal próbáltam megvilágítani, bizony felütheti egyesekben a fejét.” Vagy másutt: „Lehet mondani, megalkuvás azt állítani burkoltan, hogy végső soron – nem az én szavaim, félre ne értsd – ’a zsidók kussoljanak’, és borzasztó, de ilyen világban élünk. Időnként a falakon horogkeresztet látok, a futballmeccseken megszokott a zsidózás. Az állam pofázik, de nem véd meg senkit. Más se. A hocrux-ok meg itt vannak közöttünk. Válság van, politikai instabilitás, erősödő szélsőjobb, elégedetlenség, weimari állapotok... Kicsit olyan ez, mint amikor itt ’magyarkodnak’ – okkal vagy ok nélkül, aztán Erdélyben vagy a Felvidéken isszák meg a levét...” Továbbá: „Isten őrizzen a szélsőjobbtól, a horogkeresztektől, vagy bármi gyalázattól, vonuló gárdistáktól. Tévedés ne essék, állami szintre emelt antiszemitizmustól nem tartok. De az utca az más. Emberek között járva, egyszerű, dolgos emberek véleményét hallgatva, Konrádról legutóbb és a többiről – hát nem éppen véka alá rejtett szavak ezek, sajnos.” Meg: „Azt tartom, ahol gázszag van, ott az ember ne játsszon gyufával. És én itt régóta érzek valamit a levegőben.”

Ám ugyanez a bloggazda tárulkozik ki e közben, mintegy mellékesen, mondhatni véletlenül, s elszólja hetet-havat összehordó gondolkodásának szerintem végső okát. Templomjáró keresztény emberként kiköti, hogy családja érdekeit feltétlenül elébe helyezi a Tízparancsolat első pontjának, az Úr mindenek fölötti tiszteletének és imádásának. És itt szólalok meg én – a feledni kívánt zsidóságához és a megtiport magyarságához csak a Messiása, a Nazareti Jézus Krisztus szelíd hívására, idős korában visszatalált zsidó-magyar íróemberként – halkan, de határozottan, hogy hoppá! Menet állj!

Mert vagy elfogadom Isten Beszédének, tehát egy minden ízében Szent Írásnak a Tórát és a Próféták könyvét (az Ószövetséget) meg az Újszövetség fóliáit (az evangélimokat, az Apostolok Cselekedeteit és Leveleit a Jelenések Könyvével együtt), vagy nem. Vagy szívemből hiszem (és vallom, hirdetem!), hogy a Könyvek Könyvének minden sora (sőt jótácskája) a Szentlélek sugallatára került megfogalmazásra, vagy nem. Amennyiben igen, akkor bizonnyal nem válogathatok közöttük (hogy ezt a versét elfogadom, igen, ez rám vonatkozik, azt viszont nem, s egyik-másik bizonyára csak a maga idejében volt érvényes, és ezért most nem kell komolyan vennem). Abban a pillanatban ugyanis, ha efféle okoskodással kezdek a Bibliában szemezgetni, már én rajzolok-alakítok ki magamban egy szubjektív istenképet, és hátat fordítok a legfontosabbnak: ahogy maga a „szólt, és lett” Örökkévaló Isten nyilatkoztatta ki Önmagát. És adta kezünkbe az Önképére teremtett ember, „gyártó által örök boldogságot garantáló használati utasítását”. Út-tévesztésem ugyanis elkerülhetetlenül kisiklat egy emberésszel kigondolt, emberkézzel „faragott bálvány” imádatára, amibe belegondolni is szörnyű, hogy mi lett/lesz a nóta vége. Minden emberbarát, humanista erkölcsöm ellenére. Így tud aztán az ember a legjobb szándéka ellenére is vakvágányra kerülni, szakadékba vezető meredélyre sodródni.

Nehogy azt higgye bárki is, hogy a szerelem, a barátság, vagy akár a szülői- és gyermekszeretet alapjáratú-emberi formái (a görög philos változatai) minden igényünket kielégítik! Előbb-utóbb beleütközünk abba, hogy azok nem elég tartósak és megbízhatóak, hiszen többnyire viszonzást követelnek, aminek hiányában könnyen fordulnak ellentétükbe és válnak akár gyűlöletté is. Nem úgy az Isteni Szeretet, az önfeláldozásra is kész Agapé, amelynek nincsen se határa, se feltétele, s a Biblia nyelvén szólva, nemcsak „megbocsátó” meg „mindenre képes”, de még csak nem is „személyválogató”. De – mindenekelőtt a Teremtő Atyára kell, hogy irányuljon. Többszörösen igazolt tapasztalat ugyanis, hogy a belénk költözött Agapé a második-harmadik-tizedik helyre sorolt embertársunk irányában is milliószor többet nyújt, mint a szubjektivitásából következően igencsak ingatag emberi szeretet. Az előbbi – az Agapé – tulajdonképpen isteni-szellemi ajándék. Erőből, akarattal csak silány utánzására vagyunk képesek.

Ismételjük meg, az a templomjáró, bibliás ember is könnyen eltéved ám, amelyik összefüggéseiből kiemelve egyetlen, „számára szimpatikus” igeversbe kapaszkodik! Mi ennek az oka? Talán az, hogy a Szentírásban – a földhöz ragadt emberi logika szerint – elég sok meghökkentő „ellentmondás” fedezhető fel, lévén az Isteni Gondolkodás messze magasabb rendű, sokkal összetettebb és komplexebb, mint a legokosabb-legtehetségesebb emberi lényé volt és lehet valaha is. Hogy csak egyet említsek példának: emberi ésszel jóformán fölfoghatatlan, hogy a hívő ember a szívében hordozza Jézust, és ugyanakkor egész valójában Krisztusban létezik-él-mozog …

Ha viszont az Ó- és Újszövetséget egyaránt az Egyisten kinyilatkoztatásaként fogadjuk (amelyek egymást magyarázzák és értelmezik), és eltakarítjuk az Igére, a Kősziklára évszázadok-évezredek során tapadt minden okoskodó, még oly tekintélyes emberi hordalékot, rá kell döbbennünk arra, hogy a zsidó és keresztény Kinyilatkoztatás valójában felbonthatatlan. Következésképpen az isteni kiválasztottságot kísérő minden áldás és átok nem véletlenül követi mindvégig Ábrahám és Mózes jogszerű örököseinek életét. Elsősorban a zsidókét, de a hitre jutott, Krisztusban újjászületett keresztényekét is. Ez ismerhető fel az irántuk, mondhatni folyamatosan megnyilvánuló, kimondott vagy burkolt, de mindenképp irracionális gyűlölködésben csakúgy, mint az őket körülvevő, vagy éppen belőlük áradó szeretetben.

Nem véletlen, hogy Ábrahám áldott örököseit (a zsidókat és a hithű keresztényeket) évezredek óta megpróbálják kirekeszteni, és a sorsuk mindmáig ki-kiújuló üldöztetés, de ezért nem sikerült (és nem sikerülhet soha!) kipusztítani egyiküket sem. Az, hogy kinek-kinek, mikor-hogy, milyen a viszonya akár a szelíd olajfához, akár az abba beoltott barbár ágakhoz, akár tetszik, akár nem, meghatározza a személyes sorsát. Az anti- és filoszemitizmus csakúgy, mint az anti- és filo-krisztianizmus (a zsidósághoz és a biblikus kereszténység iránt tanúsított magatartás) egyaránt. De az isteni kiválasztottságnak, a Szentírás bizonysága szerint fölfedezhető még egy különleges, igencsak nehéz velejárója is, hogy az Örökkévaló Atya végtelen kegyelmű ugyan, de mindig keményebb kézzel fogta-nevelte választottait, mint az „egyszerű”, vagy „tudatlan” bűnösök tévelygéseit. Mindezek ugyanis közelebb hozzák, vagy késleltetik az üdvtörténet kimenetelét, a világrengető, hatalmas szellemi erők végső megmérkőzését. Ajánlatos ezt sem téveszteni szem elől.

Akiket az antiszemitizmus vagy keresztényellenesség mételye kisebb-nagyobb mértékben megfertőzött, előszeretettel sorolnak föl olyan „zsidós” tulajdonságokat, beütéseket, amelyekre rá lehet fogni, hogy éppen ezekből következik megtestesítőik elutasítottsága, kivetettsége. Tehát mintha részben vagy egészében rajtunk múlna e nézetek kialakulása és nemzedékről nemzedékre történő hagyományozódása. Hogy is van ez valójában?

A legtöbb zsidó úgy érzi, hogy púp a hátán ez az egész kiválasztottság, mert a történelem során annyi baja származott már belőle, hogy nagyon is igyekszik beilleszkedni annak a népnek a kultúrájába, ahol-akik között és javára él és dolgozik. Sőt, nemegyszer „túlteljesít”. Ennek viszont az lehet a fő oka, a kipécézett, részben talán valós viselkedésjegyek kialakulását talán az eredményezhette, hogy éppen a permanens üldöztetés szorította ki a zsidókat a társadalmi foglalkoztatottság bizonyos szektoraiból, illetve kényszerítette őket arra, hogy más szektorokban vállaljanak nagyobb szerepet. A magam részéről innen eredeztetem, hogy nemzedékeik fennmaradása és érvényesülése érdekében (például a gyermekek iskoláztatásában) mindig túl is kellett és kell teljesíteniük az átlagot. A zsidó szemfülesség, alkalmazkodó készség, összetartás stb. – úgy vélem – jórészt ebből következik. Még a kicsinyhitű, vagy hitehagyott zsidókba is beépültek a nemzedékről nemzedékre hagyományozódó mózesi törvények s az azokban előírt higiénés és viselkedés szabályok. A Könyv Népe között soha nem lehetett találni például analfabétát, mert kisgyerekkortól fogva, tehát nemcsak a kamaszkor jesíváiban, de már a chéderben „tankötelezettek” voltak. Ám azt is elárulhatom csöndben azoknak, akiket ez a téma érdekel, hogy sajnos az engedetlensége miatt elbukott Ádám örökösei vagyunk mi is. Ezért aztán mégsem „földre szállt angyal” minden egyes zsidó ember, hogy is lehetne az ebben az ördög-uralta világban? Ahogyan az sem állítja senki, hogy a hitre jutott krisztusi keresztények ne eshetnének el bűnökben olykor. De tágítsuk a kört tovább! Az sem hihető, hogy Izráel Államának a próféták által beígért újjáalakulása az ősi földön minden részletében, valahány politikai döntésében, mindig megegyezne Isten tökéletes akaratával. Ha azonban mindezt számításba vesszük, kinek-kinek ugyancsak meg kell rendszabályozni elméjét, hogy a szívére tudjon hallgatni a holokausztból leszűrhető krisztusi válaszok felismeréséhez. Vagy amikor éppen az újjászületett Izraelnek, a Közel-kelet jelenleg egyetlen demokráciájának a támogatásáról kell döntenie.

Hiszem, hogy az Úr szeretetének elfogadása éppen most, napjainkban mossa ki a keresztény-zsidó viszony történelem-táplálta keserűségeit. Nem utolsó sorban a holokauszt krisztusi értelmezése szerint. Megérzésem (álláspontom?) igazolására hadd idézzek ismét a Hálóról. Mégpedig a dolgozatom megfogalmazására késztető bloggazdától.

„…az Alpok hegyei közt a hóban megfagyó ősember tragédiája semmivel sem kisebb, mint a gázkamrába terelt, kopaszra beretvált szerencsétleneké… (…) Mennyivel nagyobb tragédia Sobiborban elpusztulni, mint kisgyerekként, leesve egy mászókáról? (…) … mennyivel nagyobb tragédia a Dunába lövettetni, mint másoknak kiszolgáltatva, beteg elmével vagy fogamzástól megnyomorodva születni? (…) Az én nagyapám tragédiáját egy felelőtlen suhanc, egy jogosítvány nélkül vezető kis senki okozta, és az én gyászom nem volt kisebb azért, mert a nagyapámat nem az auschwitzi krematóriumban égették el, hanem ’csak’ Rákoskeresztúron! (…) Mennyivel különbek az életüket Birkenau barakkjai között befejezők annál az öregasszonynál, akit a minap gázoltak halálra a zebrán? (…) Ha a történelmen végigtekintünk, Káin és Ábel óta másról nem szól, mint egymás legyilkolásáról. Még népirtás is volt, bőséggel, meg se számolhatjuk. Városokat, népeket pusztítottak el, gyújtottak fel, nőket becstelenítettek meg, férfiakat hurcoltak el, adtak rabszolgának; soroljam még? Az indián őslakosok élete miért értéktelenebb bárki másénál? A huszadik századi örmények mészárlása miért kevésbé égbekiáltó, mint a Holokauszt? (…) A II. világháború minősíthetetlen holokausztjának áldozatait kell mindenek előtt első helyre sorolnunk, talán még személyes gyászunknál is előrébb. (...) Édesapját nemrég elvesztő unokatestvérem … nem könnyezhet lelkiismeret furdalás nélkül apja ravatala előtt, mert az ő gyásza semmiség ahhoz, hogy milliókat pusztított a gyűlöletes terror hét évtizeddel ezelőtt. (…) … nekem, aki 1959-ben születtem, felelősségem van a zsidóság fogantatásomat másfél évtizeddel megelőző meghurcoltatásában, feltehetően azért, mert felmenőim között nem akad egyetlen zsidó származású se, gój vagyok, magyar gój, akinek nem adatik meg a szabad véleménynyilvánítás, akinek állandó lelkiismeretfurdalást kell éreznie olyan bűnökért, amelyet nagyapámék és dédapámék nemzedéke követett el, és amelyekről egyébként nagyapáim és dédapáim megvetéssel és felháborodással beszéltek, és akiknek köszönhetően gyerekkoromtól kezdve magam is megvetem ezeket a tetteket.”

Nos, e fájdalomzuhatag, akaratlan csúsztatásaival, félreértelmezéseivel meg önbecsapásaival (kapaszkodjunk meg!) liberális lap blogközösségi felületén jelent meg (és látható ott e pillanatig is…), ráadásul olyan felhasználótól, aki magát szilárdan a holokauszt tagadásának elvetői közé sorolja, miközben gondolkodásába belefér e tömegkatasztrófa (bizonyára akaratlan) relativizálása és bagatellizálása, összegabalyodva a „gój magyarság” egyértelműen antiszemita forrású „felszabadulásvágyával”. Ugyanezen blogger egyik rendszeres társalkodópartnere pedig öntudatos jobboldaliként jegyzi: „Örülök, hogy egy ilyen témával [a holokauszttal] képesek vagytok órákat eltölteni. Azt tudjátok-e, hogy ez idő alatt a németség 35 millió embere hontalanná vált és milliókat pusztított az ószövetségi bosszú?”

Tényleg nem látok más tényleges esélyt e szikrázó ellenérzések eliminálására, mint az Isteni Szeretet befogadását és tovább-, sőt szertesugárzását. Ha a holokauszt emléke kollektív tudatunkban végre helyére kerül, jól fogja szolgálni az óhatatlanul gyarló, de a Sátánnal, a Közös Messiás segítségével szembeszálló embert. Erkölcsi tőke lesz, amely gyarapítja mindazok büszkeségét, méltóságérzését, akik akár a gyilkosok és cinkosaik, akár a hol közönyös, hol gyáva szemet hunyók, vagy éppen a szembeszegülésre bénult áldozatok leszármazottai. Krisztus holokausztjának üzenete ugyanis egy minden gyászt és reményt magához ölelő rítus. Egyediségének felismerése pedig most már örök erkölcsi norma. Ami segít eligazodni, összevetni a jót és a rosszat, az emberségest és az embertelent, az istenszeretőt és a gonoszt. Így lehet, csak így lehet a múlt lidércéből a nemeslelkűség és a bizakodás emlékoszlopa.
Értsük meg: nem véletlen, hogy a Messiás a zsidó népből jött – mindnyájunkhoz, mindannyiunk érdekében. Auschwitz-cal a gonoszság tulajdonképpen Istent próbálta hátráltatni, ami lehetetlen. Képtelenség. Krisztust akarta volna újra megfeszíteni. Krisztus Auschwitza valójában azonban ennek homlokegyenest az ellenkezője lett: az Egyisten legyőzhetetlenségének a mementója! Lássuk be végre meghajtott fővel, aggályok nélkül, s egy csapásra mázsás súlyoktól szabadulhatunk meg.

Újraolvasva gondolataimat, meghökkenek. Ugyan mihez kezdhetnek okfejtésemmel az Isten létét negligáló, vagy megkérdőjelező ateisták? Ámulnak? Kinevetnek? Vénségére elment az esze ennek a jóembernek? És megpróbálom felidézni, hogyan olvastam volna én ugyanezeket a sorokat, teszem azt, tizennyolc évvel ezelőtt? Remélem, hogy nem löktem volna félre az egészet undorral, hiszen már akkor is őszintén irigyeltem azokat, akik a hitükbe tudtak kapaszkodni. Nem kizárt, csak egy jóindulatú mosolyt váltott volna ki belőlem, a Ráció okoskodó gyermekéből. De azért talán felismertem volna mögöttük a párhuzamot is minden humanista álmával, víziójával: mert „az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért”, (s) „hogy ész, erő és oly szent akarat/hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt”… Mert egyszer, csak-csak megszületik majd az érett, igazán felnőtt emberek emeltfős világa, amelyben végleg eltűnnek a bűnbakképzést szülő földi nyomorúságok (a szociológia nyelvén szólva: méltatlan, embertelen társadalmi viszonyok), s beköszönt végre az igazi aranykor. „Jézus ezeréves királysága”?

Mindenkinek köszönöm, aki odafigyelt a nyolcvanhárom esztendős holokauszt-maradék csendes fecsegésére, reménykedő sóhajára.

http://nol.hu/velemeny/krisztus_holokausztja

Az alábbi cikk minden sorával egyetértek.

Szövetség a nikotinért?

A dohányzás/nemdohányzás sose csituló konfliktusában Magyarországon különös helyzet állt elő. A kormány és teljes ellenzéke – felhagyva aWHO és az EU elvárásainak való megfelelés előző kormányok általi halogatásával – a közjót együtt látszik felkarolni. Szigorítani kívánják a nemdohányzókat védő törvényt. De aggasztó jelek is érzékelhetőek. Az internet hazai világában, elsősorban a blogfelületeken, e komoly nekifeszüléseket szinte kizárólag elutasító, helyenként ellenséges-gúnyolódó írások fogadják. S nemrég a parlament is elhalasztotta a szabályozást, s ezen belül is, lazítanának bizonyos rendelkezéseken.

Fekete György| Népszabadság| 2011. március 21.

A nyomtatott sajtóban, tévé- és rádiócsatornák műsoraiban is találkozni már a dohányzástilalom kiterjesztését akadályozó állásfoglalásokkal, ráadásul a kormánypártok képviselőinek soraiból.

Mérjük föl a terepet. Nézzük először a hazai internetezőket (bloggereket). A fanyalgók – sommásan – a Fidesz hatalmi manipulációjának minősítik a kezdeményezést, mondván, az alkotmányosság kiüresítésén sündörgő Orbán Viktor a nyilvánosság kutyatálkájába dobta a dohányzás további korlátozásának csontját. Tény, hogy a dohányzás védelmében általános „demokráciamegmozdulás”, úgynevezett egészségdiktatúra-ellenes, a liberális értékekre apelláló Charta Nicotinica kezd kibontakozni. Egyelőre inkább az elektronikus térben.

Valóban elgondolkodtató, hogy a dohányzás addikciójának visszaszorításáért az állampolgári pálinkafőzést megengedő grémium veti be hatalmi eszközeit. Viszont az is fura, hogy a szabadság, az emberi jogok védelmezőiként a nikotinhódolatuknak másokra fittyet hányva áldozók lépnek porondra. Egyre több idült nikotinbeteg (láncdohányos!) lármázik demokráciaharcosként a politikai küzdelmek farvizén. Közéjük keverednek az abszolút jóhiszemű antinikotinisták is, akik szerint a dohányzás korlátozásában és elkülönítésében felesleges az állam szerepvállalása, hiszen a dohányzás kulturáltsága magától is terjed… Mások féltik a vendéglátóipar bevételeit és foglalkoztató szerepét is. Aggasztó, hogy az így-úgy ellenzők szinte mind semmibe veszik a dohányzás okozta károkra vonatkozó hazai számításokat vagy a nyugat-európai és észak-amerikai – statisztikai hitelességű – tapasztalatok közlését arról, hogy a dohányfüstellenes intézkedések negatív gazdasági hatásai minimálisak és átmeneti jellegűek, viszont népegészségügyi és pénzügyi pozitívumaik bizony „bejönnek”.

Amiképpen ne hatódjunk meg a hatalom urainak népegészségféltésén, olyképpen legyünk tisztában azzal, hogy „szenvedélycumihoz” ragaszkodó embertársaink minden alkalmat megragadnak, minden hivatkozást, sőt ideológiát kifundálnak, minden közéleti-politikai lehetőséggel élnek, hogy sorsjavítónak hitt, ám valójában magukat és másokat pusztító élvezetfüggésüket megőrizhessék. Ragaszkodnak a betegségükhöz, mert a dohányzás betegség! – minél kevesebb korlátozást, elkülönítést elviselve. Hasonlóan az előző kormányzati kurzushoz, most is felbukkantak a kezdeményezést felpuhítani kívánó politikusok. Kupcsok Lajos (Fidesz) egyik javaslatát, hogy a vendéglők bejáratától számolt 5 méteren belül, ha területükön nincs máshol lehetőség, rá lehessen gyújtani, a parlament egészségügyi bizottsága el is fogadta. A másik lényeges módosító indítványát – kormánytámogatással! – ugyan elvetette, azonban néhány nappal később sorompóba állt a KDNP két egészségügyi, illetve népjóléti szakpolitikusa, Harrach Péter és Rubovszky György, akik Kupcsok elutasított javaslatát ismételték meg, mégpedig radikálisabb formában. Ők azt szorgalmazzák, hogy ne csupán a vendéglátóhelyeken lehessen üzemeltetni zárt légterű dohányzóhelyiségeket, hanem továbbra is minden munkahelyen.

Ez nagyon megkérdőjelezhető javaslat. Hiszen munkahelyre – általánosságban – nem önként megyünk, a szabad választás csupán a munkahely konkrétságában érvényesül. Tehát e lazítással éppen az ellenzők rúgnak öngólt, megdöntik érvüket, miszerint vendéglőbe önként és nem létszükségletből járunk, hát valamit viseljünk is el mások kedvéért… Attól is lehet tartani, hogy minden munkahelyre kiterjesztés azt jelenti, hogy az egészségügyi, oktatási, államigazgatási-önkormányzati intézmények dolgozói követelhetik a dohányzásra rendszeresített helyiségeket. Akkor viszont – a gyakorlat mutatja – a betegek, diákok, ügyfelek passzív dohányzástól való megóvásának előírása holt betű marad. (Nem dohányzó rákbetegek ismétlődően panaszolják, hogy a dohányzó személyzet egyáltalán nem ügyel a dohányfüsttel szennyezett légterű helyiségek szigorú elkülönítésére.)

Kormányok jönnek-mennek, viszont a dohányfüst gyilkos természete marad. Ezt figyelembe véve hozzuk meg döntésünket ebben az ügyben, amely gyermekeink jövőjét, biológiai létezésüket, de egész életmódjukat is alapvetően befolyásolja. Álláspontunkat legelőször is magunk alakítsuk ki – civil emberek, állampolgárok. Józan eszünknek, lelkiismeretünknek, felelősségérzetünknek engedelmeskedve. A kívánatos: minél több helyen dohányfüst nélkül – szabadon!

A szerző mentálpedagógus

http://nol.hu/lap/forum/20110321-szovetseg_a_nikotinert_

Zsörtölődő

Tekintetek

1994 őszén, Budapesten a piros metró egyik megállójában három fiatalember kergetett egy negyediket. A kergetettnek sikerült felugrania az előttünk álló kocsiba, míg a három üldöző a mienkbe tömörült. A két kocsit egy üveges ajtó zárta el. Az üldözött ezen keresztül méregette könnyes szemekkel a három ifjancot, akik nyekeregve, vihogva adták az utazóközönség tudtára, hogy áldozatuk nem más, mint egy "büdös cigány".  Ezt kórusban többször is elismételték, és várták a hatást. Gondolom tapsvihart, vagy hasonló bátorítást. Esetleg felháborodást?

Nem jött egyik sem. Az utasok szemét figyeltem. A testtartásukat. Mindent, amivel érzelmet lehetne kifejezni. De legtöbbjük csak zavartan fordult el, és tüntetőleg másfelé figyelt. Nem tartozik rám. No és akkor mi van?! Csak egy piszkos cigány kölyök. Nem érdemes beleavatkozni. A néma csendben így kaptam fel a ki nem mondott, de mégis hangosan kiabáló gondolatokat, és bennem gyűlt a méreg.

Gyáva banda, - sziszegtem magamban, és elővettem a Tekintetet. Összehúzott szemekkel, kihúzott, egyenes háttal fordultam az ifjoncok felé és elkezdődött a néma párbeszéd. Először csak az egyik vette észre fixírozásomat és zavartan elhallgatott. Aztán a másik kettő is reagált a szinte kés élű, határozottan rosszalló tekintetre, és egy darabig kihívóan néztek vissza, amíg mások is észre nem vették a néma jelenetet. A három fiatalember körül tágult a tér. Az utasok nagy része tüntetőleg lépett vissza, és fordult feléjük, egyenként, és egymás után farkasszemet néztek velük.

Az ifjoncok, mint menekülő bolhák ugrottak le a következő állomásnál, míg áldozatuk a másik kocsiban biztonságosan utazott tovább.  Az utasok fellélegeztek, és győztesen, hálásan összemosolyogtak.

Szerencséd volt - jegyezte meg egyik barátom később, mikor elmeséltem neki a jelenetet. Nemrégiben néhány "skinhead" a Kis Metróban megkéselt egy fiatalembert, aki nyíltan védelmébe merte venni az általuk kiszemelt áldozatot.

Milyen egy európai?

1994, Budapest. Egy, Magyarországon kiváló művésszé fejlődött, volt gimnáziumi osztálytársammal kívántam megosztani ujjongásomat:

- Képzeld, találkoztam egy magyar, cigány származású szociológussal...

De a mondatom nem tudtam befejezni, mert humanistának hitt művész barátom magából kikelve üvöltötte:

- Elég! Torkig vagyok velük! Mindenütt csak siránkoznak, sajnáltatják magukat, pedig...

- Csak azt akartam neked elmesélni, - folytattam tovább a háborgást félbeszakítva,  - hogy milyen izgalmas volt hallani, amikor egy nemzetközi kongresszuson sikerült szót értenie egy punjábi nyelven beszélő índiai tudóssal. Az eredeti roma nyelv ugyanis szanszkrit eredetű. Tudtál erről?

- Miért foglalkozol te ilyesmikkel? - fordult felém szemrehányóan, és lenézően még azt is hozzátette:

- Attól tartok, te már nem vagy egészen európai.

És rögtön végig futott az agyamon, hogyha ő képviseli az európai szemléletet, akkor hál' Istennek, hogy én már nem vagyok az.

Azonosítás

1992 Budapest. Apám hetvenedik születésnapjára összegyűlt a rokonság. Az egyiket megszállta a mennyei sugallat és örvendezve közölte velem, rájött, férjem, neve után ítélve: zsidó. Rögtön megnyugtatott: "Ne aggódj, azok között is van rendes."

Sajnos otthonról hozott jómódoromból csak végső esetben vagyok képes kivetkőzni. Tisztelve a vendégjogot, magamba fojtottam azt, ami hirtelen eszembe villant: kár, hogy a kedves rokon nem tanult meg repülni. Pedig a harmadik emeleti balkon igencsak vonzónak tűnt erre a célra. Ehelyett így válaszoltam: "Képzeld, én is az vagyok. Nálunk ugyanis családi hagyomány, hogy mindig az üldözött kisebbséggel azonosítjuk magunkat."

Elég a tisztelet

1994. Egy hírhedt mai magyar író így fordult tömegben egy újságíró kolléganőjéhez Budapesten:

- Tudja kedves, hogy mi nem szeretjük a maga fajta fekete kislányokat?

A reakció, mint hallottam, csupán szégyenteljes hallgatás, vagy pimasz vihogás volt.

- Mit lehet erre válaszolni?  - kérdezte tőlem könnyes szemmel az elbeszélő.

Azt, hogy engem elég, ha a családom szeret. Idegenektől csupán a minden embernek kijáró tiszteletet követelem meg, - javasoltam.

Haza és otthon

1993. A pécsi diákkollégium barátságos portása érdeklődik:

- Meddig marad nálunk, kedves?

- Holnap délután indulok haza.

- Mondja kedves, az hol van?

- Kanadában.

- Kanadában? Hát, az hogy lehet? Akkor mi magának Magyarország? - reagál megrökönyödve.

Nagyot nyelek. Könnyek szöknek a szemembe. Vajon van-e fogalma ennek a barátságos bácsinak, hogy kérdése már másoktól és többször is elhangzott, és minden alkalommal sebeket szaggatott?

Egy embernek lehet egyszerre két otthona (hazája) is, amennyiben az megfelel az én definíciómnak. Haza, háza, otthona? Az enyém ott van: ahol vár a család. Ahol magamért szeretnek. Ahol bármikor be- vagy vissza-fogadnak, még akkor is, ha rossz vagyok. Ahol elő- és utó ítélet nélkül valósíthatom meg önmagam. Ahol nem kell félnem és családtagjaimat féltenem.

Kínos vendégség

1987, Brampton. Régi barátunk új feleségével jött hozzánk, vendégségbe. A vacsora után, kávénkat iszogatva a nappaliban folyt tovább a csevegés.  -Te mikor jöttél Kanadába? - érdeklődött az asszonyság.

- 1965 decemberében, egy évvel az érettségi után... Éppen idejében, mert már az öngyíkosság szélén álltam – válaszoltam őszintén.

- Tudod, ettől én egyáltalán nem vagyok meghatódva, - közölte velem vehemensen az asszonytárs, majd rögtön folytatta is, mintegy indoklásul:

- Tulajdonképpen mindent megérdemeltél. Elvégre apád egy büdös kommunista rendőrtiszt volt, és az ötvenes években, amikor az én gyermekeim éheztek, te naponta csirkét zabáltál."

A kirohanásra hosszú, döbbent csend volt a válasz. Mire kezdett a csend kínossá dermedni, az asszonytárs idegesen támadott tovább:

- Te most bizonyára megsértődtél tőlem. De én már csak ilyen vagyok. Ami a szívemen az a számon.

Régi barátunk nem próbált mentséget felhozni új élete párja szokatlan viselkedésére, inkább újságírói kíváncsisággal várta a fejleményeket.

A vendéget akkor sem illik kidobni, ha az nem tud viselkedni. Már százhuszonötnél tartottam a számolással, amikor nagyon lassan és csöndesen megszólaltam:

- Igazad van. Tényleg megbántódtam. Azt is elmondom, hogy miért:

Először is, mert vendégségben nem illik a vendéglátót sértegetni, és közölni vele, nem lett volna kár érte, ha öngyilkos lesz.

Másodszor: úgy tudom, beszélő viszonyban vagytok szüleimmel, tehát jogod és módod lenne megvitatni közvetlenül velük, hogy ártott-e apám pozíciója, politikai véleménye vagy hovatartozása, és azt is, hogy miért tartod olyan elviselhetetlennek a csirkét, amivel szerinted engem gyerekkoromban etettek.

Viszont nincs jogod felelősségre vonnod engem szüleim pozíciójáért, cselekedetéért, hitéért, vagy politikai véleményéért.

Különben remélem, hogy ízlett a vacsora. Kérsz még egy kis kávét?

Milyen kár, hogy emésztési zavarokkal jár a gyűlölködés. A kedves asszonykának ugyanis hirtelen eszébe jutott, haza kell mennie gyógyszerért, míg újságíró párja, gondolom, a barátság fogalmát akarta sürgősen fellapozni otthon az értelmező szótárában.

Gelbergerné, Kopácsi Judith

* A szerző édesapja, 1956-ban Budapest rendőrfőkapitány volt, majd a börtönévek után Kanadába települt.

Magyarországi cigányok holocaust történetei

1998. december 14.

AMARO DROM

A cigány holocaustról - Porrajmos, ahogy rromani nyelven hívják - általában nem sok szó esett. Magyarországon még ennél is kevesebb. Az írott, filmen megörökített vagy kazettára rögzített, töredezett vallomások megmaradtak egyéni és esetleges történeteknek, mivel nincs közös kapocs, ami összekötné őket. Ennek következményeként a cigányok a holocaustot nem a kollektív emlékezetben őrzik, a nácik (magyarok és/vagy németek) fajgyűlöletéhez, az üldöztetéshez és népirtáshoz kapcsolva, hanem egy-egy csoport vagy egyén traumatikus történeteiként, amelyek egymástól elszigetelten, véletlenszerűen, egyszeriként, talán csak a képzeletben estek meg. A cigányokat övező előítéletek és társadalmi marginalizációjuk, amely mit sem változott a második világháború óta, lenézett orális kultúrájuk (szemben az írott kultúrákkal) - mind azt eredményezte, hogy a Porrajmost "elfelejtett holocaustnak" nevezhetjük, ahogy a BBC erről szóló dokumentumfilmjének címe utal rá.

"A kiirtás tényének elfelejtése magának a kiirtásnak a része."

(Jean Baudrillard)

Az elfelejtett traumák mind az egyént, mind a csoportot az elfojtás megoldatlan és kínzó állapotába szorítják, ami elkülönüléshez és izolációhoz vezet. Ezeknek az eseményeknek a felelevenítése, történetté formálása, empatikus és ösztönző hallgatóknak való elmondása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a traumán átesett ember az élettörténetét ép és egészséges útra terelje. Judith Lewis–Herman Trauma és gyógyulás (Trauma and Recovery) című könyvében arról ír, hogy az adott társadalmi környezettől függ, képes–e valaki elmondani a történetét vagy nem. Amikor a társadalmi környezet ellenséges az áldozattal szemben, mint a cigányok esetében, akkor a társadalom többsége a történetet eltagadja, jelentőségét csökkenti és a valóságot elferdíti. Ezt az elméletet támasztják alá azok a megjegyzések, amelyeket Magyarországon hallottam a cigány holocaustról: "Jaj, semmi nem történt a cigányokkal Magyarországon a holocaust idején." "Az ő szenvedésük semmi ahhoz képest, amit hatmillió zsidó lemészárlása jelentett." "Őket szociális alapon és nem rasszista célzattal üldözték." Ezt az utolsó megjegyzést különösen vérlázítónak tartom, miután a cigányellenes fajüldöző náci politika létező dokumentumai bizonyítják, hogy az megegyezett a zsidók ellen irányuló náci politikával. De én nem vagyok történész, hanem társadalomkutató. A munkám abban áll, hogy ahol a társadalmi környezet ellenséges a cigányokkal szemben, a közhangulat nem teszi lehetővé a traumák kibeszélését, ott én oly módon teszek szolgálatot, hogy közönségként meghallgatom az önmagukról és a múlt eseményeiről szóló történeteket.

"Elmondok neked mindent"

Az elmúlt három évben beutaztam Magyarországot, és több mint 50 interjút készítettem cigányokkal, akik (személyesen vagy családtagjaik sorsában) átélték a holocaustot, de olyan emberekkel is beszélgettem, akik mesélni tudtak arról, mi történt a holocaust idején. Kalandos utazásaim során találkoztam kutatókkal, egyházi személyekkel, művészekkel, költőkkel és írókkal, cigányokkal és nem cigányokkal, akik sok mindenre felnyitották a szememet.

A kezdeti kapcsolatfelvételek után elmondtam, hogy szeretnék holocaust túlélőkkel találkozni, és interjút készíteni velük. A barátaim elvittek a ravensbrucki tábor egyik áldozatának a házába.

Az interjú alatt az asszony férje, aki ott ült velünk, folyton félbeszakított minket, ő is mesélni akart. Az asszony újra és újra elhallgattatta. A férfi megnyugtatására megígértem neki, hogy ha a feleségével befejeztem a beszélgetést, vele is készítek interjút. Erre az asszony azt mondta: "De hát ő nem is túlélő, ő csak a hadseregben volt". Mikor a férjjel kezdtem el beszélgetni, kiderült, hogy a háború alatt munkaszolgálatra vitték. (Hadd utaljak itt arra, hogy minden magyar zsidó, aki munkaszolgálatos volt, holocaust túlélőnek számít - nagyon helyesen.) Innentől kezdve egyre több olyan cigány emberrel találkoztam, aki nem volt tudatában annak, hogy holocaust túlélő, és akinek semmilyen elismerésben vagy kárpótlásban nem volt része, annak ellenére, hogy cigányként vált a holocaust áldozatává.

Történeteik iránti érdeklődésem meglepte őket, és az interjúk gyakran végződtek érzelmes hálálkodással, amiért meghallgattam őket, és ezzel lehetőséget adtam arra, hogy felidézhessék fájdalmas emlékeiket, szavakba öntve kiszabadítsákőket az elfojtott lelkekből.

Amikor találkoztam interjúalanyaimmal (általában anélkül, hogy számítottak volna érkezésemre), azt mondtam nekik magamról: Zsidó vagyok, kutató, Izraelből jöttem, és a zsidók és a cigányok közös sorsa érdekel. Mindenki tudta, hogy mit értek ez alatt, és örömmel nyíltak meg. Egy asszony, auschwitzi túlélő, így válaszolt: "…Na végre! Gyere ide, lányom, és elmondok neked mindent". És könnyekkel küszködve beszélt és beszélt vég nélkül. Mikor befejezte a történetét, azt mondta: "…Isten küldött ide téged, hogy meghallgasson engem, mielőtt meghalok".

Néhány történet titokként lappangott, kitörölve a történelemből, mint azok az esetek a háború vége felé, amikor cigányokat mészároltak le a csendőrök és a nyilasok Magyarország különböző részein. Ezekre a történetekre véletlenül és külön–külön derült fény, mígnem elvezettek ahhoz az elkerülhetetlen feltevéshez, hogy sok ilyen történt az országban, és ezek a titkok mélyre voltak elásva.

Az egyik ilyen eset a Tolna megyei Lengyelben történt, amit három túlélő mesélt el: "…Késő délután lovas csendőrségi egység érkezett Lengyel cigányok lakta részébe. Kirendelték a lakosokat a házak elé, és tüzet nyitottak rájuk. Sok ember, akit nem találtak el a golyók, a házakba vagy a közeli erdőbe menekült. A csendőrök lőttek utánuk. Kézigránátokat repítettek a házakba, amíg úgy nem gondolták, hogy nem maradhatott túlélő. Ezután hajtóvadászatot indítottak az erdőbe menekültek után, és akit megtaláltak, azt lelőtték. Majd visszatértek a környékre és megnézték, hogy maradt–e még valaki életben. Megölték a galambokat, a csirkéket, a lovakat és a kutyákat, majd továbbálltak. Akiknek sikerült az erdőben elbújniuk, az éjszaka csatlakoztak a Vörös Hadsereghez, ami a tömegmészárlás másnapján érkezett a faluba. Az emberek visszatértek a házaikhoz, ahol ott feküdtek holtan a családtagjaik, összesen tizenhat ember."

Ezt a történetet különböző időben három egymástól távol eső faluban lakó túlélő mesélte el. Ebben az esetben is, mint máskor, az eseményeket különbözőképpen rekonstruálták az interjúalanyok, ami egyebek mellett rámutat arra is, hogy mindenkinek másféle traumát jelentett ugyanaz a történet. Például amíg az egyik interjúalany teljes megrökönyödéssel fogadta az eseményeket annak fényében, hogy addig milyen jó volt a viszont a helyi magyar lakosok és a cigányok között, addig a másik túlélő szerint ez a mészárlás várható volt, mivel az elkövetők nyilasok voltak.

Mindenki agresszor

A közös kapocs ezekben a történetekben a bűn elkövetése miatt érzett rémület, tiltakozás és a tömegmészárlás indokolatlansága, érthetetlensége volt. Mindegyik túlélő a maga módján számolt be az eseményekről, de az igazságtalanság miatt érzett harag mindhárom beszámolóban közös volt. A tényeket is azonosan mesélték el.

A koncentrációs tábort túlélők abban különböztek a többiektől, hogy hosszú és kanyargós utat kellett megtenniük addig, amíg hazajutottak és az életük valamilyen szinten rendeződött. (Szándékosan nem használom itt a nagyképű "rehabilitáció" szót.)

A zsidó holocaust túlélők vallomásaiból (például a Yas Vashem archívumában található interjúkból vagy Primo Levi munkáiból) ismerjük a fájdalom, a nélkülözés, a szomorúság kitörését, a túlélők felszabaduláskor érzett talajvesztését, majd az önmagukért vívott küzdelmet, amelynek végén visszatalálnak a rendes kerékvágásba, habár nem mindig sikeresen. A cigányok ezt az érzést nem tapasztalhatták meg. Az ő történeteikben nem jön el az a pillanat, amikor a túlélő megalázott, megkínzott és halálra szánt fogolyból átalakul azzá a megbántott áldozattá, aki nagy nehezen újraépíti önmagát. A cigányokat továbbra is üldözték, így aztán az ő történeteikben nem válnak el a náci német, magyar fajgyűlölők a kommunista rendőröktől és az orosz parancsnokoktól: minden rezsim ugyanúgy agresszorként jelent meg nekik, annak ellenére, hogy a legsúlyosabb üldöztetést kétségtelenül a náciktól szenvedték el, akik módszeresen irtották őket, ám hiába veszítették el a háborút a németek, ez nem eredményezett igazi változást a cigányok életében.

Egy asszonyt, aki 15 éves volt a második világháború idején, a barátaival együtt vitték el a répaföldről a komáromi fogolytáborba, majd onnan Dachauba. Ő mesélte el, hogy mi történt vele a tábor felszabadulásakor: …És aztán elkezdtem gyalogolni, haza akartam menni, mert teljesen egyedül voltam. Voltak járművek, amik Magyarország felé mentek, de nem engedtek fel rájuk, mert azt mondták, hogy azokat csak zsidók használhatják. Szóval gyalogolni kezdtem, néha felvett egy–egy kocsi, ha épp arra haladt egy."

...Az asszony két évi vándorlás után ért haza falujába, ahol csak néhány cigány embert talált, akik minden pénz nélkül, teljes reménytelenségben éltek.

A második világháborút követően az új politikai rendszer reformokat vezetett be. A földeket felparcellázták, a parasztok szövetkezetekbe tömörültek, de a cigányokat kizárták mindebből. A cigányokat élősködőknek tartották, akik illegális maszek vagy alkalmi munkákból tartják fenn magukat. Ezzel is magyarázató, hogy a cigányok történeteiben a nácikat, a rendőröket, a katonákat, az oroszokat és a magyarokat legfeljebb az egyenruhájuk és anyanyelvük különböztette meg egymástól, nem pedig az, hogy miképp bántak a cigányokkal. Nincs éles határvonal a különböző politikai rendszerek erőszakszervezetei között.

A cigányok nem szűnő üldöztetése, bár soha nem volt olyan módszeres, mint a náci időszakban, vezetett oda, hogy a cigányoknak soha nem volt lehetőségük sem tényleges, sem szellemi, sem egyéni, sem társadalmi szerveződésre. Arra kényszerültek, hogy a puszta létükért, megélhetésükért küzdjenek, és a túlélésért vívott harc nem tette lehetővé, hogy egyénileg feldolgozhassák traumáikat, elérjék, hogy holocaust túlélőnek tekintsék őket, és társadalmi szinten kapjanak elégtételt szenvedéseikért. Így aztán a második és harmadik generáció történeteiben a Porrajmos nem mindig kap megkülönböztetett szerepet a többi családi történet között. Ez is oka annak, hogy elfelejtődik és kitörlődik az emlékezetből ez a szörnyűség - és ahogy Baudrillard mondja, ez szerves része magának a megsemmisítésnek.

Emlékoszlop cigányok és zsidók nélkül

Még ennyi év után is, amikor a csönd fala repedezni kezd, és a cigányok hangot mernek adni annak, hogy emlékezni szeretnének, és azt akarják, hogy mások is emlékezzenek meg róluk, továbbra is meg kell küzdeniük környezetükkel. Az egyik interjúalany elmesélt egy történetet a székesfehérvári tömegmészárlásról, amelyben több száz cigány embert öltek meg. Ez az esemény, hasonlóan a többihez, dokumentálva volt, elkövetőit annak idején kihallgatták és megbüntették. Jakab bácsi, akivel az interjút készítettem, ezt mesélte erről az eseményről: …Cigány szerveztek, amelyek annyi nehézség után alakultak meg az elmúlt pár évben, szerettek volna Székesfehérváron egy emlékművet felállítani, de a város vezetői azt mondták, hogy ez lehetetlen, mert azok az elkövetők, akik még mindig életben vannak, közmegbecsülésben állnak a városban.

Kérdező: És sértve éreznék magukat?

Jakab bácsi: Jaj, bizony. Meg lennének bántva. Ezért nem épült aztán emlékmű a megöltek tiszteletére."

A fel nem állított emlékmű után hadd meséljek egy létező emlékműről. 1996 júliusában bekapcsolódtam Jancsó Miklós filmrendező és Daróczi Ágnes újságíró munkájába. A temetetlen halott című dokumentumfilm, amelyet Lajoskomáromban forgattak, 1945 januárjának eseményeivel foglalkozik, körülbelül 20 cigány ember meggyilkolásával, akiket jelöletlen, közös sírba temettek.

Ahogy a Lengyelben történtek is, az esemény teljesen kitörlődött az emlékezetből és titokként kezelték a faluban. Amikor filmezni kezdtek, még arra is történtek kísérletek, hogy az eseményt letagadják. Végül is a film hatására a történet kezdett kibontakozni, és mostanra a dokumentált történelem részévé vált.

A filmben az egyik megszólaló, aki akkor 12 éves kisfiú volt, elmondta, hogy mi történt. Elmesélte, hogyan lőttek bele négy cigány férfit egy temetői árokba. Tudta, hova temették őket, az ő anyjának sírja mellé. Mikor a sírásók az anyja sírját ásták, hirtelen egy koponyára bukkantak és azt mondták, hogy ez az egyik megölt cigány férfié. Aztán elmesélte, hogy később a cigány nőket és gyerekeket kocsira tették, a falu mögötti mezőre vitték, és megöltékőket. A falusiakra ráparancsoltak, hogy ássanak gödröt, aztán lelőtték a cigányokat, gyerekeket, csecsemőket, mindenkit. A holttesteket elszántották. A föld azóta már sok–sok éve művelés alatt áll.

Egy cigány sem maradt életben, és a faluban mindenki kitörölte ezt az eseményt az emlékeiből, ahogy azt is, hogy volt két zsidó is a faluban, akikre alig tudott visszaemlékezni az elbeszélő, azt sem tudta, mikor és hogyan tűntek el, hogy már soha ne térjenek többé vissza. Egyszerűen semmivé váltak.

Amint az elbeszélő végigvezette a filmeseket a temetőben, láthatóvá vált egy emlékoszlop, amit az első és a második világháborús, valamint az 1956–os áldozatoknak emeltek. A nevek az oszlopba voltak vésve, de a cigányok és a zsidók neve hiányzott az emlékműről. A férfi nem tudta megmondani, hogy miért, nem is gondolkodott ezen idáig.

A dokumentumfilmet leadták a magyar televízióban, és én nagyon kíváncsi voltam a közvélemény reakciójára. Vihart vártam, botrányt, vitát és kísérletet arra, hogy az 53 év után napvilágra került igazságot - a cigányok tömegmészárlás áldozataivá váltak - tett fogja követni. Nem tudom, hány ember nézte meg az egyszer lejátszott filmet, de semmiféle visszhangja nem volt a médiában.

A reakció hiányának nem "dühödt csönd", hanem az ilyen történetek iránti közönyösség az oka. A reakció általában két szélsőség között ingadozik: vannak, akik intenzív és lelkes kísérleteket tesznek a tényfeltárás folytatására, mások csak megvonják a vállukat, különösen akkor, ha az áldozat cigány ember.

Ez még inkább megerősített abban a hitemben, hogy ilyen történeteket kell gyűjtenem. Folytattam a keresést, és még több cigány embert és holocaust túlélőt kérdeztem meg. Az egyik közülük Antal bácsi volt 1997 nyarán. Amikor visszatértem Jeruzsálembe, ahogy mindig szoktam, küldtem egy képeslapot Antal bácsinak, hogy még egyszer megköszönjem az interjút. Antal bácsi ezt válaszolta lapomra:

Kedves Katalin!

Nagyon szépen köszönöm, hogy olyan messziről is gondolt rám ezzel a szép képeslappal. Nagy örömmel beszéltem magával, még akkor is, ha fájdalmas volt nekem ez a beszélgetés. De az az érzésem, hogy ebben a demokráciában az országnak és világnak meg kell végre tudnia, hogy mi történt velünk, cigányokkal az idők során. A menyem írja ezeket a sorokat az én nevemben

Tisztelettel: Antal bácsi

Az idő múlásával, az interjú eredményeként Antal bácsi minden cigány képviselőjének és szószólójának tartja magát, engem meg azzal a szereppel ruházott fel, hogy legyek a hírvivője vallomásának, amit országnak és világnak meg kell végre tudnia.

Katz Katalin

(Angolból fordította: Kende Ágnes)

Forrás: Amarodrom, 8.évf. 12.sz. (1998. dec.)

92. Szemfeltáró (látogató)
2009. 11. 21. 6:54

93. kopacsi (szerkesztő)
2009. 12. 10. 4:05

Mig mások nosztalgiáznak addig nekem maradtak a kérdések. 

Vajjon hányan tudják vagy ismerik el, hogy "szép gyermekkoruknak" a Kádári évek alatt mi volt az ára? 

Mert nem igaz, hogy mindenki tanulhatott tovább, és nem mindenki kaphatott életteret.

Vajjon tudják-e mit jelentett azoknak, akiket elüldöztek, elhagyni a hazát?

Értékelik-e azt, hogy az egyének nagy többsége, aki úgy döntött, hogy elege volt, és eljött, több "hasznot" hozott magának és hazájának is azzal, hogy elöször is életben maradt, másodszor is tehette dolgát zavartalanul, politikától függetlenűl.

Tudjátok hány magyar származásu túdós vagy művész kapott az utolsó 60 évben Nobel dijat?
Három. Polányi és Lörinc, no meg Kertész Imre. Ezek hol alkottak? Az elöző kettő Kanadában, Kertész Imre meg évtizedek óta Németországban érti magát jobban.

Apám is nagyobb szivességet tett MO-nak, hogy elmenekült onnan, mert (azonkivűl, hogy életben maradt, a többszöri gyikossági kisérletek ellenére is) Kanadában alkalma volt nyugodt körülmények között megirni könyvét, (amit legalább 10 nyelvre leforditottak), azonkivűl alkalma volt megtapasztalni egy másik államrendszert amiből aztán a Polgárörség és a Szomszédok Egymásért Mozgalom is alapult. (Az anyagot én szállitottam hozzá, mert én voltam itt Canadában tagja egy ilyen csoportnak.)

Nem vagyok vak, én is látom a visszáságokat. De, ha már nosztalgiáztok, én is hozzá tenném az enyémet is, ami hosszu sorokban álló rokonokról szól a börtönök elött. És pártitkárokról, akik szerint én még arra sem vagyok jó, hogy a gyűmölcs átmérőjét megmérjem, vagy nyugodtan meg akart eröszakolni a raktárban. vagy a rettenetes magányról, mert ki mert volna velem barátkozni?
Annak viszon mérhetetlenűl örülök, hogy Neked sikerült elfelejteni sérelmeidet.
Az enyémről most jelent meg bövitett angol nyelvű könyvem, Heroes Don't Cry cimmel. Érdekes adalék a Magyarországi 20 századról. A félelem anatomiájáról.

Megrendelhető az alábbi címen:

http://www.amazon.com/Heroes-Dont-Cry-Judith-Kopacsi-Gelberger/dp/1439220972/ref=sr_1_1?ie=UTF8&s=books&qid=1254971510&sr=1-1

És akit érdekel itt van a magyar könyvemből készűlt Számvetés cimű, a a Forum Film Alapitmány által 1994-ben készült dokumentum film is:

http://www.gelbergocia.org/_mgxroot/index.php?page=szamadas

Kellemes nosztalgiázást.  

Útban hazafelé megállt egy ócskaság üzlet előtt. A kirakatban régi fényképezőgépek, porosodó zeneszerszámok: gitár, trombita, és szaxofon között észrevette az árván maradt kétoldalú szájharmonikát. Nem volt árcédula rajta, de ez nem is volt lényeges. Az szájharmonika szinte utánanyúlt, mondhatnám két kézzel markolt a lelkébe. Utoljára tíz éves korában látott ilyet, az apja kezében. Féltve őrzött, dédelgetett darab volt, amit ünnepnapokon vett elő és muzsikálta vele kedvenc dalait. Ha jókedve volt oda adta lányának, aki szeretettel forgatta, és időnként félénken bele is fujt. Dalokat még nem tudott belőle kifacsarni, csak szívta, meg fújta, és az bizseregtette ajkait. De megígérte, hogy majd megtanítja vele játszani. Ha lesz rá ideje.

Aztán közbejött egy forradalom, és hét évi börtön. A szájharmonikát már előzőleg elajándékozta egy nyolc éves kisfiúnak, akinek az apukáját még a kisfiú születése után nem sokkal koholt vádak alapján kivégeztek. A kislány nagyot sóhajtva vette tudomásul, hogy a féltve őrzött szájharmonikát a kisfiú kapja fájdalomdíjként.

Majd tíz év telt el, és a kislány már nagylány volt, és az ócskaság üzlet a világ másik végén volt, ahova az a régi kislány nem túl régen érkezett. Egyedül, barátok nélkül, honvágya volt. A szájharmonika utánanyúlt. A kislány benyitott az üzletbe, és megállt a pult előtt. Egy alacsony, öreg, fehérszakállas bácsi ült a pult mögött. A kislány csöndesen rámutatott a szájharmonikára.

-          Azt kérem. Mennyibe kerül?

-          Magának? Két dollárba. – és máris nyúlt a kirakatba, hogy gyengéden a kezébe vegye, és zizegős papírba csomagolva neki átnyújtsa.

-          Köszönöm – rebegte a kislány meghatódva, miután pénztárcájából előkotorta az aprópénzt.

Aznap este lábát maga alá húzva a fotelben ült és áhítatosan emelte szájához a harmonikát. Szája szélét bizsergetve csalt ki belőle halk és futó dallamokat. Aztán szépen visszatette a dobozba és gondosan eltette a szekrénye egyik fiókjába. Másnap este, amikor munka után hazatért, és kibontotta az otthonról érkezett levelet, eszébe jutott a szájharmonika. Odament a fiókhoz, hogy kezébe vegye a kis dobozt, mert meg akarta osztani vele az otthoni híreket. A doboz, a harmonikával együtt eltűnt. A kislány kihúzta a fiókot, a földre öntötte tartalmát. De hiába. A harmonika eltűnt. Csöndes könnyeket hullajtott utána, aztán belenyugodott. Annyi mindent elveszített már, egy kétdolláros ócska szájharmonikáért csak nem fog sírni?

 Évek teltek el. A kislány már felnőtt asszony lett, boldog házasságban élt, és két aranyos gyermeke volt. Egy nyári estén vendégségben voltak rokonoknál, amikor a két gyermek felfedezte az egyik sarokban a szájharmonikát. Örömmel csaptak le rá, fújták és szívták egymás kezéből kapkodták. A háziasszony méregtől rikácsolva szaladt utánuk.

-          Megáll az eszem! Hol találtátok meg? Én ezt még annak idején anyátoktól vettem el, mert megőrjített a hülye zenebonálásával. 

A nagylány nyelt egyet, megfogta a két gyermek kezét és kis családjával együtt hazament. Otthon a kisfiú diadalmasan nyújtotta anyja felé a zsebébe süllyesztett szájharmonikát.

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »

Elolvasom »